Az egészség problémája kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül mindenkit foglalkoztat. A fizikailag és szellemileg korlátozott gyermekeknek nincs módjuk a normális egészséges életre. Sokan közülünk bele sem gondolnak abba, hogy milyen élete van a sors ezen kiválasztottjainak – milyen sikereket érnek el, kivel beszélgetnek, hogyan szórakoznak. Néha még meg is sértjük őket helytelen viselkedéssel, nem odaillő szavakkal, csak azért, mert ők nem olyanok, mint mi.

– Mi késztette arra, hogy ilyen nemes üggyel – a mozgáskorlátozott gyerekek nevelésével – kezdjen foglalkozni?
– 1968-tól egy rahói iskolában dolgoztam tornatanárként. 1982-ben a sors a Beregszászi Kisegítő Bentlakásos Iskolába vezényelt, ahol felfigyeltem a segítséget igénylő tanulókra. 2002-ben, oktatási tevékenységemet befejezve, elkezdtem egy rehabilitációs egyesület megalapításának a tervét építgetni – információkat gyűjtöttem, felkutattam a gyerekeket, beszélgettem a szülőkkel, konzultáltam a szociális szolgálatokkal. A neveltjeim 2004-ben részt vettek az országos versenyen, ahol számos érmet szereztek, és ez ösztönözte őket a mindennapi edzésre. 2005-ben a csapatom sikeresen szerepelt a Jevpatóriában megrendezett Paralimpián. 2006 tavaszán végre sikerült összehozni egy kis csoportot, akik minden nap el tudtak jönni az edzésre. E célra az Aranyhalacska kisiskolában kaptunk egy helyiséget.

– Hogy került a 6-os iskolába és milyen gyakran tart edzéseket?
– Idővel a hatos iskolában gyülekeztünk edzésre. Az igazgatóasszonnyal megbeszéltem, hogy hetente háromszor, kedden, csütörtökön és szombaton, 16-tól 20 óráig fogunk foglalkozni a tornateremben.

– Hány mozgássérültet egyesít a csoportjában?
– Beregszászon közel 80 mozgássérültet tartunk nyilván. Az én látókörömbe 50-en kerülnek, ebből 20 felnőtt, 30 pedig gyerek.

– Milyen jellegűek a rehabilitációs szervezet tagjainak problémái?
– Főként váz- és izomrendszeri betegségek: bénulás, gerincferdülés, látás-, hallás- és beszéd-, valamint szellemi károsodás. Nekik legjobb gyógyszer – a tornagyakorlatok végzése. Neveltjeim közül kiemelném Mindák Richárdot, Kalina Kvakot, Derecskei Dávidot, Vitalik Kiszljakot, Olekszandr Zacsijevet, Szülek Karcsit és másokat.

– Milyen sportágakat űznek a gyerekek?
– Eleinte asztalitenisszel, könnyűatlétikával, biliárddal, horgászattal stb. foglalkoztunk. Az utóbbi időben viszont az asztaliteniszre helyeztük a fő hangsúlyt, hiszen éppen ebben a sportágban mozognak legtöbbet a gyerekek, edzik testüket, vagyis nagy előrelépést tesznek egészségükért.

– Mik a tervei a jövőre?
– Szeretném, ha segítséget kapnánk az anyagi bázis javításához, egy saját terem megszerzéséhez, ahol naponta, bármilyen időpontban foglalkozhatnánk. Vennénk új sportszereket: teniszasztalokat, ütőket, labdákat stb. Ennek köszönhetően javulnának a fiúk és a lányok eredményei és bekerülnének a paralimpiai nemzeti válogatottba, ahol pénzt kapnának munkájukért.
Úgy vélem, igen fontos törődni a fogyatékkal élő gyerekekkel, hiszen ők is sikeres jövőt szeretnének. A sportversenyeken szerzett győzelmek után a gyerekek ismerik saját lehetőségeiket, érzik, hogy a hazának szüksége van rájuk. Ezek a gyerekek másoknak példaképül szolgálnak, mert a szemükben a remény sugara és a boldog jövő szikrázik. A hihetetlen csúcsok meghódítását tűzték célul, és nem torpannak meg a nehézségek előtt. Prodán János minden tanítványa nehéz életutat tesz meg, ezért városunk igazi hőseivé válik.